V. Nemzetközi Bluegrass és Akusztikus Zenei Fesztivál, Abaliget, 2007. aug. 3-5.

Péntek

Az abaligeti állomáson kaptam egy sms-t: "Nektek énekel Ádám, hajrá!" Igen, kicsit késtem, így sajnos lemaradtam a nyitó Magyar Klarinét Együttesről, valamint Bornemissza Ádám és Mátyás fia műsoráról. Pillanatok alatt bebicikliztem a faluba, ahol a tóparti színpadon már javában játszott a Jack Cannon. Zoltai "Zozo" György énekét és erőteljes harmonikajátékát ragyogóan támogatta Bíró Ádám és Gyergyádesz Péter gitár és bőgőjátéka. Összeszokott zenekar, lendületes zene, Jimi Hendrix feldolgozásokkal.

Nagy Gergő zenekara a klubban megismert magas szintű zenélést valósította meg. Számomra nagyon kedves az a kamarazenélés, amit művelnek.

Utánuk a Tapolczai Attila Band folkos, némi punkzenei ihletésű muzsikája adott nagyobb lendületet. Műsoruk jóval összeszedettebb volt mint a klubban (bár akkor is nagyon jók voltak - mindent lehet fokozni).

Meg merem kockáztatni, hogy ma, Magyarországon egy tisztességes blues rendezvényről nem maradhat el a... De ne szaladjunk előre, hiszen Horváth Bálint debütált szólóban. Rövid műsorában betekintést adott nagy kedvence, Leo Kottke világába, valamint egy saját dalt is beficcentett a végére - nem lógott ki a sorból. Szóval, az előbb a Tenderfoot Blues Unitról beszéltem. Mivel a zenekar tagjai szanaszét nyaraltak, Benkő Zsoltot kérték fel a helyettes főgitárosi pozícióra.

És a pokol elszabadult...

Ez túlzás, de Dani felvezető szövegei, Kőhalmi András herfliszólamai, Zsolt és Bálint gitárjátékával fantasztikus hangulatot teremtettek. A ráadás számba szokás szerint engem is felrángattak egy Sweet Home Chicago erejéig.

A koncert után a -- lassan a fesztivál védjegyévé váló -- szakadó eső miatt a fedett színpadra, és a szomszédos technikai sátorba húzódott zenészek (köztük Andy Owens Amerikából és a cseh Lusatian Grass) hajnalig muzsikáltak.

Szombat

Reggel ragyogó napsütésben újra felpakoltuk a színpadra a hangosítást, majd délután egykor a Szuterén csapott a húrok közé. Mivel a változatosság gyönyörködtet, idén is új felállásban játszottunk. Nem, nem törte össze magát senki, csupán találtunk egy kiváló hegedűst (Sarah Gancher), így az idei műsort az ő hegedűjátékára építettük.

Nagyon örültem pénteken, mikor felfedeztem, hogy Légrády Péter is a nézőseregben van. Szombat délelőtt bemutatott régi mesterének, Alexi Györgynek, aki most a Country-Arrabona zenekart erősíti. A zenekar régi folkos hangulatot árasztott, megspékelve Kosztya László egyedi gitárjátékával.

Az idei fesztiválon néhány régi motorost is köszönthettünk (nem volt nehéz a túlparti motorostalálkozó kapcsán); de félretéve a viccet, a fesztivál népszerűségét jelzi, hogy már nem nagyon (vagy egyáltalán nem) működő zenekarok éledtek fel. Például a Less Cups. Saját dalokból álló fergeteges műsoruk igencsak megdolgoztatta a rekeszizmainkat. Fegyelmezetten ontották a vidám dalokat; szerintem aki azokat a szövegeket képes fapofával előadni, bármire képes.

A nagy vidámság után a pécsi Living Love Country Band énekelt szeretetről, és hasonló emelkedett dolgokról, ezzel figyelmeztetve, hogy az élet nem csak felhőtlen kacagás, egymásra is kell figyelni néha.

Hölgyeim és Uraim! Bemutatjuk a világ egyetlen internetes bluegrass-zenekarát! H.I.B.B. azaz Hungarian Internet Bluegrass Band. Kiválóan megragadták a bluegrass lényegét: közös zenélés. Nem kell agyongyakorolni a dolgokat, érezzük jól magunkat. Külön kiemelném Jónás Tibort, aki "szájdabadán" játszotta a Blackberry Blossom című opuszt.

Volt régen egy zenekar Szabadkán. Folkzenét játszottak, magyarul énekeltek. Mára már a gyerekek is felnőttek, így a Folton Folk dalok Nagy Réka tavaly megismert kitűnő énekhangjával kiegészülve csendültek fel.

Szőke Tamás -- na, megint gondban vagyok. Írjak-e magamról egyes szám harmadik személyben? Nem fogok. Nagyon jól éreztem magam, és csak megköszönni tudom a közönség részéről a figyelmet.

Azt hiszem rajtam kívül csak a bajai The Banjo Jumping Band az, akik az eddigi összes fesztiválon felléptek. Molnár Egon énekhangja egyre jobb, és a zenekar is összeforrt. Az egyetlen felróható hiányosság, hogy ráadásként nem az Öreg Joe-t (a hegedűs Bánlaki Ervin szerzeményét) játszották el nekünk. Pedig szépen kértük.

Ifjabb Vitányi Iván megmutatta, hogy nincs kecmec. Ha egyszer akusztikus fesztivál, akkor legyen igazán akusztikus: szombat reggel felcűgölt egy pianínót a színpadra, behangoltatta. Rövid előadásában a boogie-woogie zongorajáték történetét mutatta be, többek közt Fats Domino és Ray Charles (a hitelesség kedvéért napszemüvegben) munkásságán keresztül.

Iván egy hónapja adott egy régi felvételt egyik korábbi zenekaráról. Meghallgatáskor az államat keresgéltem egy darabig a földön, majd a kíváncsiság lett úrrá rajtam: vajon a Revival Band élőben is hozza azt, amit hallottam? De már a délelőtti beálláson nyilvánvaló volt, hogy csodát fogunk hallani.
Juhos Erika, Várkonyi Béla és Raschek Mihály tökéletesen kidolgozott vokálokkal és stabil, ízléses kísérettel (ifj. Vitányi Iván bőgőjátékával) leptek meg minket. A klasszikus egymikrofonos játék kicsit idegen volt számukra, de a koncert végére belejöttek, visszatapsra ingerelve a közönséget.

Van pár ember, akik ugyan kezdettől fogva fellépnek Abaligeten, de a körülöttük levő zenekar, és annak neve állandóan változik. A Kékfű -- Kékfű Revival -- Saturday Night Friends vérvonal legfrissebb (s reméljük legállandóbb) tagja a Bluesgrass Crossing. Magyarországon egyedüliként teljes bluegrass felállással játszanak (Tóth Benedek - dobro, Jámbrik Kálmán -- bőgő, Mayer Róbert -- gitár, ének Palásthy Zsolt -- mandolin, Rozsnyói Judit -- hegedű, Barta György -- banjo) , és a dalok hangszerelésében, a virtuóz szólókban maximálisan kihasználják a lehetőségeiket.

Gűth István, a Living Love Coutry Band banjosa egy nap Pécs egyik utcáján zenélgetett, mikor megállt mellette pár amerikai turista. Aztán elővették hangszereiket, és az elkövetkező néhány órát közösen végigmuzsikálták. Pár hónap múlva István egy levél keretében megkérdezte, van-e kedvük eljönni a fesztiválra? Válasz: Jövünk.

A fenti kis történetet Jónás Tibor, a fesztivál műsorvezetője ismertette, és a zenekarnév elhangzása után (fittyet hányva arra, hogy a zenekar technikai beállása még meg sem történt), a Timbre Junction belecsapott a lecsóba. Eredeti folk-country közeli koncert nem nagyon volt még hazánkban (mindössze Johnny Cash, Emmilou Harris és Bob Dylan járt már erre). De most egy klasszikus családi zenekart láthattunk vendégül, akiknek ráadásul az Államokon kívül ez volt az első fellépésük.
Karen Radford néha jódlizásba csapó énekhangja (itt ne a "sógoroktól" megszokott hangra gondoljunk, csak valami hasonlóra, ami sokkal jobb), és a zenekar megszólalása nem hagyott kétséget arról, hogy idén különleges vendégeink vannak. Mike Regouski első szólóhangjainál megmutatta, hogyan kell a mikrofont használni: az addig szolidan fél méterről banjózó úriember -- mikor rákerült a sor --, egy lendületes mozdulattal ráugrott a mikrofonra, és brutális hangzuhatagot zúdított a közönségre. Igen, egy dalban a szólórészben meg lehet -- sőt, meg kell! -- mutatni, mit tudunk, van négy sorunk rá. Aztán visszalépett, és adta tovább az ének alá a lovat.

Számomra a koncert csúcsa volt, amikor felcsendült a Callin' Baton Rouge című nóta. Kurt Teich hangja és gitárjátéka remekül passzolt Dan Radford (Karen nagybátyja) hegedűjátékához.

Készen voltunk, mint a mateklecke. Az est zárásaként, mintegy tovább fokozva az élményeket, színpadra lépett a cseh Lusatian Grass. Nem csalódtunk. Virtuóz hangszerkezelés (vidám volt, ahogy a szólóváltásoknál Karolína Stránská kilökdöste a banjos Václav Novákot a mikrofon elől), ahogy a cseh kollegáktól az évek során "megszokhattuk". Előadásuk csúcspontjai a hangszerkíséret nélküli gospelek voltak.

A megérdemelt ráadás után a színpadra özönlött muzsikuscsapat Andy Owens szakavatott vezényletével búcsúzott a közönségtől, majd gulyás, burgonyasaláta és pálinka kíséretében hajnalig mulatott.

Szerző: Sz.T.